In order to view this object you need Flash Player 9+ support!

Get Adobe Flash player

Powered by RS Web Solutions

Ma 2017. november 23., csütörtök, Kelemen és Klementina napja van. Holnap Emma napja lesz.

A házasság szentség: egy férfi és egy nő fölbonthatatlan életszövetsége, amelyben a házasságra lépők kegyelmet – isteni erőt – kapnak arra, hogy egymást szeressék, segítsék, gyermekeknek adjanak életet, és azokat Isten törvényei szerint fel is neveljék.

A megfelelő élettárs (kölcsönös) kiválasztása magától értetődő kötelesség. Érett, felelősségteljes mérlegelést kíván, és felbonthatatlan életszövetséghez attól is vár támogatást, aki a férfi és nő szeretetszövetségét a házasságban felbonthatatlannak akarja, az Istentől.

Gondolatban, szóban és cselekedetben eszményünk a tiszta férfiúság és a házasságig megőrzött szüzesség. Amikor a házasságig a szó legszebb, legnemesebb értelmében a lovag a férfi, aki Szűz Máriát, Jézus Anyját látja a Nőben és úgy „udvarol” neki, azaz tiszteli és szolgálja, s a Hölgy úgy is viselkedik vele szemben. A házasságban sem a „házastársi kötelesség” irányítja a nemi életet, hanem az csak a szívek találkozásának lehet a természetes velejárója a kizárólagos, elkötelezett hűségben.

Jézus házasságeszményére még az apostolok is azt válaszolták: „Ha így áll a dolog férfi és nő között, nem érdemes megházasodni!”

Jézus válasza egyértelmű: „Nem is érti meg mindenki, ezt, csak az, akinek Isten megadja. Aki föl tudja fogni, fogja föl.” Az említett tanítás sem ellenetek, hanem értetek van.

Olykor sejteni tudjuk, hogy mekkora bajok, problémák miatt, de a házastársak inkább vállalják a válással járó anyagi, lelki megterhelést, mint az együttélést, mert elhagyták, megcsalták… Nem ellenetek, értetek adjuk a tanítást.

Párválasztási szokások

A csak „házibulikat”, a „szülinapokat” ismerő fiatalok figyelmét szívesen felhívnánk a tánciskolákra (ahol megtanulnának táncolni és „viselkedni” is), a bálokra, amelyekre „őseik” ma is szívesen emlékeznek vissza, színezve különböző ízekkel, népünnepélyszámba menő nyilvánossággal, mindenki számára kötelező készülődéssel: Katalin-bál, farsangi bálok, húsvéti bál, pünkösdi bál, aratóbál, szüreti bál. Disznótorok, tollfosztások, tengerihántások citerával, pogácsával, borral, tánccal – még akkor is, ha akadt időnként egy-egy Tuba Ferkó és Dalos Eszti… legfeljebb nyilvánvalóvá vált a tanítás, hogy „Ti, leányok, ne tegyétek!” – s ha akadtak is ünneprontók, akik a templom előtti téren a prédikáció alatt is „bokázzák vadul” (Arany János: Tengerihántás, Az ünneprontók), mindezek az alkalmak arra szolgáltak, hogy a fiatalok és a tánc mögött, a lócákon ülő „ősök” jobban megismerték egymást.

Ha szomorúan szemléljük is az élet elsivárosodását, elhétköznapiasodását, szívesen idézzük a megtartandó vagy újra meghonosítandó szokásokat, figyelmességeket. Például régen kukoricacsövekből álló „csokrot” tettek ki a nyeregtető alatti kisablakba, hívül adva „mindenkinek, akiket illet”, hogy „eladó” lány van a házban. Virágvasárnap éjjelén, amikor már mindenki nyugovóra tért, Nagykörű legényei lovakat fogtak egy eke elé, s barázdát szántottak véle a lányos házak udvarába és virágmagot vetettek bele. Kiskunfélegyházán ma is divatos nóta utolsó sorai idézik az arrafelé is dívott szokást:

 „Veszek lovat, tizenkettőt, feketét,

Felszántom Félegyháza főterét:

belevetem magamat is virágnak,

Aki szeret, szakajtson le magának!”

 

(Ha valaki most megmosolyogná az ablakba tett kukoricacsövet vagy lányos házak udvarába húzott barázdákat: tegye kezét a szívére és vallja be: mosolyog a virágokkal, színes papírszalagokkal, almával, egy-egy üveg borral, pezsgővel feldíszített májusfákon is, amelyeket sok helyen ma is látni, ha nem is minden lányos ház udvarán, de azokén igen, akit már számon tartanak, akinek már „teszik a szépet”? Nem mosolyog. Mert látja a leány büszkeségét, örömét, akinek májusfát állítottak és sejti annak – természetes – irigységét, akinek nem állítottak.)

Az elhétköznapiasodáshoz tartozik az is, hogy kezd megszűnni a húsvéthétfői locsolkodási szokás.

S miért ne tartana ide a pünkösdi király- és királynéválasztás? Ha máshonnan nem, Jókai Mór Egy magyar nábob című regényéből ismerős a „pünkösdi király” alakja, aki a lovasversenyben vetélkedő legények győzteseként egy álló esztendeig ingyen ihatott a csárdában, akinek ingyen őrízték a jószágát Szent György napján a mulatságokban… A pünkösdi királynéválasztásra az egykori nádasi plébános, Sverteczky Lipót tett alapítvány 1835-ben azzal, hogy az alapítvány kamataiból minden évben pünkösd napján egy jámbor leányt díszes keretek között megjutalmazzanak és ártatlanságának kifejezéséül rózsakoszorút tegyenek a fejére…

Természetesen nem a csárdában való ingyenivásról van szó  vagy arról, hogy egy esetleges mai „pünkösdi király” lova, tehene büntetlenül mehessen a tilosba, de arról igen, hogy a régi pünkösdi király jó lovat nevelt és ügyesen lovagolt, ügyesebben a többinél (azért győzött, s azért lett király)…. míg a mai „nagymenőnek” apja fizeti a számláját, s simítja el a „buliját”… s a mai lány letagadja szüzességét, hogy a társai le ne nézzék, meg ne vessék! Amikor még a jónak is azt kell hazudnia, hogy „ő sem jobb a deákné vásznánál!”

Még egy szokást idézünk a számtalan közül: a Kolozs megyei székelyeknél szokásban volt, hogy Szent Miklós püspök napján (december 6.) a legények meglátogatták a lányokat, s „amely leány november elsejétől kezdődően minden hétről egy-egy darab (guriga) fonalat nem bírt felmutatni”, azt korholólag hamuval tömött zacskóval megütögetik, mintha mondanák: „Mint a hamu, keveset érsz, ha dolgozni többet nem bírsz!” Régen majdnem minden leánynak az volt a vágya, hogy „Megtanulunk sütni, főzni, s férjhez menni!” A mai továbbtanulási „alternativái” között fel sem merül ez, pedig láthatnák, hogy – bár van „üzemi kaja” és „mindent meg lehet venni a boltban”, és tudott a modern fogyókúrarecept is, hogy „nem vacsorázunk” – még a szerencsésebbjeinek is (már azoknak, akik férjhez tudnak menni) háziasszonyokká is kell lenniük, s estéről estére meg kell főzniük a vacsorát.

Az Isten országáért vállalt szüzességben élő „nőtlennek arra van gondja, ami az Úré, hogyan járjon az Úr kedvében. A nős azonban világi dolgokkal törődik, hogy keresse felesége kedvét és megosztott.

A nem házas asszony és a szűz arra gondol, ami az Úré, hogy testben-lélekben szent legyen, a férjes nőnek azonban világi dolgokra van gondja: hogyan járjon férje kedvében” – írja Szent Pál apostol (1.Kor. 7, 33). Az Isten országáért vállalt nőtlent, szüzet mindenki magáénak érzi! Ő elsősorban a falué, az egyházközségé, a házasságban élő pedig elsősorban a családjáé, s csak azután a falujáé, egyházközségéé.

Mi most itt a felelősségteljes családalapításról beszélünk, arról, hogy „az én házamnak” elsősorban az „én váramnak” kell lennie.

Gyűrűváltás

Együtt jártok már hosszabb ideje, s kialakult köztetek a kölcsönös becsülés, szerelem. Úgy ítéltétek, hogy megtaláltátok egymásban a mások által fel nem fedezhetőt. Rendezzétek meg szépen az eljegyzési ünnepélyt, első közös ünnepeteket. Nem véletlen, hogy a magyarok ezt az eseményt a nagy ünnepekhez szokták kötni (karácsony, húsvét, pünkösd, Nagyboldogasszony, a menyasszony névnapja, születésnapja).

 

Tavasszal viszlek el hozzájuk,

Gyönyörűszép tavaszi nap –

Mikor a bércen s a völgyben, a mélyben

Mámoros, szent a hangulat.

Mikor a vízen szertefoszló

Sugárba oszló köd lebe

S alkonyi fénybe, a ház elébe

Már kiülnek az öregek –

Tavasszal viszlek el hozzájuk!

 

Jöttöd várják… régi atilláját

Az apán akkor fölveszi.

Anyám suhogó sötét ruhában –

Ah olyan jól áll neki.

És mosolyogva és szívdobogva

Boldogan fognak várni rád.

Madár kacagjon, nyíljék, fakadjon

köröttünk akkor a világ…

Tavasszal viszlek el hozzájuk!

 

Tavasszal lássad meg azt a házad,

Mely szeretettel befogad.

A kertet, melyben viola termett.

Hol rólad szőttem álmokat.

Szűzfehér pompában köszöntsön

Ezer virág az almafán –

Akkor öleljen apán szívére

és csókoljon meg az anyám…

Tavasszal viszlek el hozzájuk!

(Farkas Imre: Ének)

 

Gyűrűt cseréltek. Lepecsételt kertté tesz benneteket.

És összeül a „nagytanács”: kitűzitek az esküvő napját. Összeírjátok, ki lesz a vendég, mi lesz a menü. Vőfélyetek hírül adja mindenkinek, akiket illet:

Eljött már az idő, melyet régen vártunk,

N.N. vőlegénynek követei vagyunk.

N.N.-t ő eljegyzé magának,

Adjon boldogságot Isten az új párnak.

 

E dicső mennyegző …-kor megyen majd végbe.

De ezzel a dolognak még nem lészen vége.

Vőlegényünk szerény szándékából:

Vendégséget rendez, s mindnyájunkat várja!

 

(Arról azért véletlenül se feledkezzetek meg, hogy a plébánosotoknál legalább két hónappal előbb jelentkezzetek. Ő felveszi adataitokat, beszerzi (szerezteti) a keresztelési és szabadállapotúságokat igazoló levelet. Elbeszélget veletek arról, tudjátok-e, hogy mire vállalkoztok? Megbeszélitek a „jegyesoktatások” időpontját: a házasságra való közvetlen felkészülés feltételeit:

 

Búcsú a szülői háztól

Nagy Tibor ócsai lakos harminc éve vőfélykedik. Túl van az ezredik lakodalmán. A következő vőfélyverseket tőle idézem:

(A násznép megérkezik a menyasszonyos házhoz, a vőfély szólítja a menyasszonyt):

Menyasszony asszonyom jöjjön ki kértemért,

A mi seregünknek nagy fáradságáért,

Először elkísérjük az Isten házába,

És ott összekötjük a hitnek láncával,

Hogy vidám örömben tartós boldogságban,

Éljenek halálig szerelmes párjával.

 

Adják ki hát kérem, legyenek szívesek,

Mivel sok dolgom van, hamar végezhessek,

Adják ki a mátkát, harmadszor is kérem,

Várja vőlegénye türelmetlenségben.

 

(Felszólítja a násznépet, hogy a menyasszony kikérése előtt legyenek csendességben):

„Most a szaxofonnak szűnjék meg zengése,

A sarkantyúnak is némuljon pengése”,

 mert:

 A mátka búcsúzik édes szüleitől,

Szívéből szeretett jó testvéreitől

Szólni most nem tud, látom bús arcáról

Én tehát elmondom, mit elméje gondol.

Legyünk csendességgel nemes kompánia,

A gyermeksuttogás szűnjön oda hátra.

 

Búcsú az édesapától

 Elsőben is apám, szód hozzád fordítom,

Búcsúzó beszédem zokogva indítom,

Köszönettel veszem apai voltodat,

Hogy ápoltál engem, kedves leányodat.

Az egeknek Ura te öregséged

Gyámolítsa értem a te életedet,

Az élők sorában tartsa életedet.

Engedd meg jó apám, ha megbántottalak,

És ha téged sokszor háborítottalak,

Az Istenre kérlek, engedd el vétkemet,

Hogy el ne veszítsem én szegény lelkemet.

Köszönöm apai hű szeretetedet.

 

Áldjon meg az Isten, mit szívből kívánok,

Ezennel bevégzem tőled búcsúzásom!

Vivát!

 

Búcsú az édesanyától

 Édes jó anyám, most tehozzád beszélek,

A szívemben én most nagy fájdalmat érzek,

Teneked köszönöm, hogy a földön élek,

És hogy felneveltél, hálát adok néked.

Tudom, hogy nagyon fáj anyai szívednek,

Midőn elválását látod gyermekednek.

Kit emlődnek édes tejével tápláltál,

Most át kell engedned titkos jövendőnek.

Édes jó anyám, tudom, hogy szerettél,

Mint gyenge virágot ápoltál, neveltél,

Jóra tanítottál, a rossztól féltettél,

Most pedig szárnyamra eresztettél.

Azért édesanyám, mielőtt indulok,

Könnyező szemekkel kebledre borulok.

Bocsánatot kérek kedves édesanyám,

Ha megbántottalak életemnek folytán,

Az Istenre kérlek, engedd el vétkemet,

Hogy el veszítsem én szegény lelkemet.

Mindezekért áldjon meg az Isten téged,

Fényes mennyországba juttassa lelkedet.

Amíg pedig élted e világon éled,

A jó Isten kegyelme legyen mindig véled!

Vivát!

 

(A vőfély elbúcsúztatja a menyasszonyt a nagyszülőktől is, majd a testvérektől és a barátnőktől.)

 

Indulás az esküvőre

 (A menyasszony nevében mondja a vőfély):

Most az én keblemet szorongás fogja el,

Mert a házasélet útjára lépek,

Hosszú az én utam, amelyre indulok,

Azért jó Istenem, Tehozzád fordulok.

S Tőled buzgó szívvel kegyelmet esdeklek,

Mert áldást és békét csak tőled nyerhetek.

Kérlek, hogy el ne hagyj e nehéz soromban,

Szent Fiaddal együtt állj mellettem nyomban.

Mert ma változik meg életemnek útja:

Vagy holtig örömre vagy örökös búra!

Azért én Istenem, ne hagyj el, légy velem,

Bocsásd meg ellened elkövetett vétkem.

Add, hogy boldog legyen az páros éltem,

Minden ösvényemen Te lény a vezérem.

Szívből szeretett édes jó szüleim,

És ti rokonaim, testvér s barátnőim,

Kísérjetek ti is az Isten házába,

A Mindenhatónak szent templomába.

Kérjétek az Istent értem imádkozva,

Bő áldást adja szent házasságunkra!

Induljunk el innen a Szentháromság nevében,

E nehéz utunkban vezéreljen Isten!

Vivát!

 

(És megindul a násznép, végig a falun. Minél nagyobb úton, hogy mindenki lássa a menyasszonyt.

Útközben kiállanak sokan a kapuba, a férfiakat sörrel, borral kínálják, az asszonynépet süteménnyel.

A menet végén rezesbanda húzza a nótát):

Lakodalom van a mi utcánkban…

 

Holtomiglan – holtodiglan

 … És elérkezett a NAGY NAP.

- Sok helyen, így pl. Ócsán is az a szokás, hogy a vőlegényt a húga vagy a legközelebbi nőrokona, a menyasszonyt a bátyja vagy a legközelebbi férfirokona vezeti az oltárhoz. A jegyesek úgy állnak fel az esküvőhöz, hogy a ma érvényben levő udvariassági regulával szemben, a vőlegény áll a menyasszony jobb oldalán. Az esküvő után szabály: az újdonsült férj asszonyát jobb oldalra engedi, vagyis két egyenlő rangú, méltóságú fél szerződése a házasság.

- A násznagyok (tanúk) a vőlegény jobbján, illetve a menyasszony balján állnak. A tridenti forma szerint (a zsinat 1545-1563-ig volt) a menyasszony plébánosa és két tanú közreműködése szükséges ahhoz, hogy a „boldogító igen”-ek érvényesen hangozzanak el. (Az Új egyházi Törvénykönyv – Szent István Társulat, Budapest, 1985 – a „menyasszony plébánosa” (a menyasszony lakóhelyén működő plébános) meghatározásról nagyvonalúbban rendelkezik, mint a szokásjog: „A házasságot azon a plébánián kell kötni, ahol az egyik fél lakóhellyel vagy pótlakóhellyel rendelkezik, vagy ahol már egy hónapja tartózkodik vagy ha lakóhely nélküliekről van szó, azon a plébánián, ahol éppen tartózkodnak. A saját ordinárius vagy saját plébános engedélyével más helyen is megköthető a házasság.” A tanúkról – násznagyokról – így rendelkezik: „A tanúk előzetes megnevezése nem feltétele az érvényességnek, sem az, hogy szándékukban álljon házassági tanúnak lenni. Lehetnek kiskorúak, nem katolikusok, kiközösítettek, sőt olyanok is, akiket erőszakkal kényszerítettek a házasságkötésnél való jelenlétre. Szükséges viszont, hogy fizikailag jelen legyenek, észleljék, lássák és hallják, felfogják és tanúsítani tudják a történteket.”

- A térdhajlás után – köszöntve a Szentségi Jézust – az eskető pap elkéri a menyasszonyi csokrot és a jegygyűrűket.

- Keresztvetéssel kezdődik az esketés szertartása: az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében.

- Könyörgést mond az eskető pap – prelúdiumaként a szertartásnak -: „Tekints Urunk könyörgésünkre és áraszd jóságosan kegyelmedet híveidre, akik most házasságot kötnek szent oltárodnál.

Legyenek mindig állhatatosak a kölcsönös szeretetben. Krisztus, a mi Urunk által. Amen.”

A Bibliából (Szentírás=Isten szava az emberekhez, rajta a hitelesítő pecsétként a közvetítők – próféták – vére) az eskető pap olvasmányt, szentleckét és evangéliumot (Szent Máté, Márk, Lukács vagy János szerint) olvas fel és prédikációt mond. Az olvasmány igen gyakran Mózes első könyvéből (a Teremtés) szól, az Istenről, aki saját képére és hasonlatosságára férfinak és nőnek teremti meg az embert (I. MÓz. 1,26-28), szentleckéül a szeretethimnuszban megfogalmazottakat Szent Pál apostol tanításában (I. Kor. 13,1-), s evangéliumként a mennyegzőre is meghívható Jézus történetét (Jn. 2,1-11), aki a kánai mennyegzőn a vizet borrá változtatta: nem lehet abban a családban ínség, amelyikban Jézus állandó vendég, s a vendég addig marad, amíg jól érzi magát (s míg ajtót nem mutatnak neki).

A Nászáldás így szól:

Világ Teremtője, szentséges Atyánk, a saját képmásodra alkottad a férfit és az asszonyt, és életközösségüket bőséges áldásoddal akartad gazdaggá tenni. Az új asszonyért könyörgünk hozzád alázatos szívvel, aki férjével ezen a napon szent frigyre lépett. Urunk és Istenünk, a Te bőséges áldásod szálljon reá és hitvestársára, hogy boldog házaséletük folyamán gyermekekkel ékeskedjék otthonuk és gyarapodjék egyházad. A Te dicséretedet zengjék az örömben és Téged keressenek a bánat idején. A Te segítségedet élvezzék munkájuk közben, és érezzék, hogy mellettük állasz, ha gondokkal küzdenek! A hívek közösségében imádkozzanak Hozzád, a világban tegyenek tanúságot Rólad, majd szép életkort érjenek, s az itt jelenlevőkkel együtt a mennyei hazába jussanak, Krisztus, a mi Urunk által! – Amen.

 

Arról a mások által fel nem foghatóról Shakespeare (LXXV. szonett) így énekel:

Az vagy nekem, mi testnek a kenyér,

S tavaszi zápor fűszere a földnek;

Lelkem miattad örök harcban él,

Mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;

Csupa fény és boldogság büszke elmém,

Majd fél: az idő ellop, eltemet:

Csak az enyém lény, néha azt szeretném,

Majd, hogy a világ lássa kincsemet:

Arcod varázsa csordultig betölt

S egy pillantásodért is sorvadok;

Nincs más, nem is akarok más gyönyört,

Csak amit tőled kaptam s még kapok.

 

Koldus-szegény királyi gazdagon,

Részeg vagyok és mindig szomjazom.

 

Arról pedig, hogy a szerelemnek szeretetté kell nemesülnie, a Pusztai komondor című munkájában Ruszkabányainál találtam meg a medicinát:

 „A szerelem a vér gyorsabb lüktetéséből származik, a szeretet a lélek melegénél fejlődik. Múló, ajándékos szépség az egyik, megbízható és állandó bizonyosság a másik.

A szerelem nem több, nem hosszabb életű a vadgesztenyefa rózsaszínű gyertyavirágánál: megsemmisül az első komoly viharban.

A szeretet kőszikla, amelyen nyugodtan megépülhet az élet vára is.

A szerelem fárasztó. A szeretet pihentető. A szerelem könnyű és színes báliöltözék, gyorsan gyűrődik. – A szeretet puha gyolcs, melegítő és oltalmazó, melyben jól esik betakarózni, amikor megfáradunk vagy ránkver a hajszás élet.

A szeretet szerelme egy kicsit Isten ajándéka, nem jussolhatja akárki: csak az, aki megtisztult már önmagában.

Boldog az, akit így szeretnek. És boldog az, aki így szeret. Boldog az, aki szívét tudja odaadni egyetlenegy szál margarétában és nincs kétsége benne, hogy az az egy szál margaréta erősebb kapocs a lobogó vér rabláncánál.”

Időjárás jelentés

Hirdetés

Hirlevélre feliratkozás







Patikakereső

Weboldal készítés

Hirdetés