In order to view this object you need Flash Player 9+ support!

Get Adobe Flash player

Powered by RS Web Solutions

Ma 2014. december 20., szombat, Teofil napja van. Holnap Tamás napja lesz.

Családi ünnepek, Agricola kiadó, Kovács István és társai, 1990

 

Kedves Látogató!

További információk a lenyíló menüpontok alatt találhatóak. További kellemes barangolást kívánunk az oldalon.

Válasszon az alábbi kategóriák közül:

    

* A keresztség
* A bérmálás
A bűnbánat szentsége 
Az első terrorista
Életünk és a gonosz
Környezetünk és a gonosz
A történelem és a gonosz
A büszke bűn természetrajza
Jézus és a bűnös
A gyónás ajándéka
A gyónás a kiengesztelődés szentsége
Életünk és a gonosz
* Az elsőáldozás
* Betegellátás
A szeretet parancsa
Beteglátogatás
Az irgalmas Isten elé
* A pap a közösség embere
* A házasság
Párválasztási szokások
Gyűrűváltás
Búcsú a szülői háztól
Holtomiglan – holtodiglan 
* Gyász
A halálos betegség jelei
Hová kívánkoztak az öregjeink?
Valaki elmegy közülünk!
Halott van a házban
Halottmosdatás és –öltöztetés
A koporsóba tétel
Megkondul a gyászharang
Virrasztás
Az utolsó vacsora
A temetési szertartás
Halott tor
Őrködés a temetőben
Temetés utáni szokások
  Gyertyák fényénél
Advent
Karácsony – Újév
Farsang
Nagyböjt
Húsvét
Pünkösd
A nyár két ünnepe: Úrnapja és Szent István
Őszi ünnepek: Szent Mihály napja és a szüreti mulatságok
Halottak napja, mindenszentek
Együtt élni tudni a halállal
Végső tisztesség
Minden megholtért
Valamennyi szent
*  Búcsújáró helyek 

A beoltott ág virágba szökken, új életre kel.  A fa élteti. Az embert Isten oltja a természetfölötti rendbe, felruházza a megszentelő kegyelemmel. Ez az ember számára a lélek díszruhája, hogy általa Isten gyermeki legyünk.

Ajándékozó szeretetének kegyelmi jelei között a legelső – és a legfontosabb ajándék – a keresztség. Ezzel kötődünk az Istenhez, ezzel lesz a természetes ember természetfölöttivé, aki a kereszt jelében szerez jogot és reményt az örök életre.

Krisztus is a keresztséget tekinti a legfontosabb előfeltételnek ahhoz, hogy az ember rátaláljon az igaz útra. Búcsúzóul ezt hagyja apostolainak: „Elmenvén az egész világra, tanítsatok minden népet és nemzetet, megkeresztelvén őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.”

Keresztelni – ez az apostolok számára az elsődleges küldetés. Maga a tanítás is – mint előkészítő lelki munka – ezt a célt szolgálja. Tanítás, előkészítés nélkül nem élhetjük át a keresztség üdvözítő jelentőségét. Az érlelődő gyermekértelem is ennek a jelentőségét éli át fokozatosan, amikor hitoktatásban részesül. Krisztus útjának vállalása az istengyermekség elfogadása. Egyéni életünk ettől kap célt és távlatot.

A keresztség kegyelmi ajándékát meg kell őriznünk magunkban. A keresztség szentségében eltörölhetetlen jeggyel Isten ad küldetést mindannyiunknak. Ez nyer majd megerősítést a bérmálás szentségében. A harmadik szentség, amely ilyen határozott küldetéssel jár: az egyházi rend szentsége.

Az első meghatározó szentség: a keresztség. Feltétele, alapja minden más szentség felvételnek.

Az ősi népszokások ennek nagyon fontos szerepet tulajdonítottak, nagy eseménynek tekintették a keresztelőt. Amíg a keresztségben a gyermek nem válik kereszténnyé, pogánynak tartják. Ezért mindaddig, amíg nagy volt a gyermekhalandóság, igyekeztek a gyermeket minél hamarabb megkeresztelni. Ha a bába úgy vélte, gyengécske szegény, ő maga megkeresztelte.

Régen legkésőbb a születést követő vasárnap volt a keresztelő vagy akkor, amikor a kórházból meghozták a gyermeket, ma akár hónapok múlva is kerülhet rá sor.

A gyermek neve sem közömbös. Az első gyermek igen gyakran kapja a nagyszülő, a szülő vagy a keresztszülő nevét.

A koma, a keresztszülő kiválasztását nagyon komolyan veszik napjainkban is. A koma mindig részese a család örömének, bánatának, mindig közeli rokonnak számít. Nemcsak a gyermek keresztelésekor van szerepe, hanem később, a nősüléskor, férjhez menéskor is. A barátság, pajtásság vezet a komasághoz, bizony legtöbb helyen éveken át készülnek rá, hiszen a keresztszülő végigkíséri a gyermek életét, ő lesz majd a felnőtt gyermek násznagya is.

A komaság kölcsönös dolog, egymás gyermekeit keresztelik.

Az egyház is komoly feltételeket szab a „lelki komaságnak”, a keresztszülői megbízatásnak. Ilyen elvárás, hogy a keresztszülő is megkeresztelt legyen, hiszen a kereszteléskor kötelezettséget vállal arra, hogy a gyermek testi fejlődése mellett ügyel lelki kibontakozására is.

Feltétel az is, hogy a keresztszülő – ha már házas – érvényes egyházi házasságban éljen. Csak attól várható a példaadó élet, aki maga is komolyan veszi keresztény életét, s legalább 16. életévét már betöltötte.

A keresztszülői tisztség, amellett, hogy lelki kapcsolatot létesít, elismerést, megbecsülést jelent. Sokszor családi ellentéteket old fel. A mellőzés évekig tartó neheztelést indíthat el, a felkérés évekre visszanyúló civakodásra tehet pontot. A keresztelési szertartás kötelezettségről, küldetésről is beszél.

A megkeresztelt gyermek a hívő közösség tagja. A híveken keresztül ismeri meg Krisztus tanítását és részesül a szentségekben, Isten kegyelmi ajándékaiban.

Ahogy az emberi közösségbe az út a családon keresztül vezet, úgy az egyházi közösségbe is a szülőkön keresztül jut el a gyermek. Ezért kéri az egyház, hogy a szülő, keresztszülő legyen a hívő közösség élő, aktív tagja.

A keresztelőről érkezőket, szülőket, keresztszülőket, a legközelebbi rokonokat ünnepi, keresztszülői lakoma várja. Ehhez a lakomához kapcsolódik a komatál, paszita szokása is.

A koma hozza a gyermekágyas asszonynak: húsleves aprólékból, kockatésztából, de a tyúkot kiveszik belőle és megsütik egészben, krumplit adnak hozzá. A húshoz paradicsomszósz jár, s elengedhetetlen tartozék a rétes is. Másutt húslevest, szószt, fiatal pecsenyét, kirántott húst, tortát, süteményt, italt, pálinkát, bort visznek. Mindezt szép kosárba csomagolják, körülvarrott kendővel takarják.

A rokonok sem érkezhetnek üres kézzel, de kevésbé alkalmi a díszítés. Sokszor 10-15 komatál is összejön, amelyből az egész nagy család eszik.

A komatál a tisztelet jele. De jelzi a segítés, az összefogás szándékát is, hiszen a fiatal anya ilyenkor nem képes a háztartás, főzés feladatának megfelelni. A vitt komatálat számon tartják s adott esetben vissza is várják, hiszen ez kölcsönös dolog. Ez a szokás mindenkire vonatkozik, erre is áll a régi mondás: „Kölcsön kenyér visszajár!”

Keresztelés rendszerint vasárnap, a nagymise után van. Jelen vannak a szülők, a keresztszülők és a nagyszülők. Az ünnepi ebédre, amelyet a szülőknél tartanak, mindenki hivatalos.

A keresztelői menü – hasonlóan a vidéki komatálhoz – tyúkhúslevesből, töltött káposztából, rántott húsból, köretből áll, ebéd előtt aperitifet, utána bort, sört isznak.

A sütemény a keresztszülők dolga: csokoládétorta, sós pogácsa.

A pogácsának saját receptje van: ½ kg liszt, 1 Rama margarin, 1 doboz tejföl, 1 tojás, 2 tojás sárgája, 2 dkg élesztő, 1 dl tej, 20 dkg trappista sajt, kevés só.

A Rámát, a tejfölt, a tojásokat, a tejben felfuttatott élesztőt összegyúrják a liszttel, háromszor kinyújtják (félóránként), majd pihentetik. Végül 1 cm vastagra kinyújtják, bevagdalják, utána kiszúrkálják, kissé megsózzák, s megkenik a 2 tojás felvert fehérjével. Ezután rászórják a reszelt sajtot, s forró sütőben – 5 perc után mérsékelve a lángot – szép zsemleszínűre sütik.

Az ünnepi ebédet követi a keresztszülők ajándéka: a kislány fülbevalót, a kisfiú láncot kap. Szegényebb helyeken fülbevaló és lánc helyett ruhákat, pólyahuzatot, takarót adnak.

A keresztelési szertartás végén a keresztelő pap megáldja az édesanyát és az édesapát. Ahogy az esküvőn a pap fölavatja asszonynak, a gyermek bemutatásával fölavatják szülőnek. Nagy szeretettel választják erre a szombati napot, hiszen a szombat régi idők óta Mária napja! Az anya addig ki sem mehetett a lakásból, amíg a gyermekét be nem mutatta, első útja a templomba vezetett. Ez a szokás, éppen a keresztelés elhúzódása miatt lassan feledésbe merül. Érdekes szokás volt, hogy a bemutatásig a gyermek az anyja mellett, bemutatása után a bölcsőben feküdt.  Ilyenkor már meg lehetett nézni az újszülöttet, a gyermek és anyja Mária oltalma alatt állt, tilalmakra nem volt szükség, már nem fogott a rontás vagy az ártás, amitől annyira féltették a gyermekeket.

A születés, a keresztelő, amint látjuk, nagy esemény a család életében. Sok-sok szokás teszi széppé, ünnepélyessé mindazt, amit a keresztelés tesz teljessé, visszafordíthatatlanná.

A gyermek első fürdővizébe füveket, különböző tárgyakat tettek, hogy így befolyásolják a gyermek életének későbbi alakulását, pl. tejet öntöttek a vízbe, hogy a gyermek bőre szép, fehér legyen, a kislányok vizébe virágokat tettek, hogy szépek legyenek, pénzt dobtak a vízbe, hogy gazdagok legyenek, a fiúk vizébe fúró, fejsze, a lányokéba tű, fonal került.

Fürdetés után homlokukat bekormozták, hogy a gonosz szellemek el ne cseréljék vagy a látogatók meg ne rontsák, ezért nem is nagyon lehetett az újszülöttet egyedül hagyni, csak a keresztelés után szűnt meg a rontás, a szemmel verés veszélye.

Ezek a szokások mind azt bizonyítják, hogy a keresztség szentsége jelentős mérföldkő a gyermek életében. Ami ezt megelőzi, pogányság, ősi babona, ami utána következik, az már keresztény élet, s a gyermeket védi Isten kegyelme és Mária.

 

oldal eleje>>>

A bérmálás köré kevesebb a hagyomány, népszokás fonódik, mint a keresztséghez vagy akár a házassághoz. Talán azért, mert ez ritkábban fordult elő, nem minden esztendőben visszatérő esemény volt. A püspök látogatására, fogadására az egész falu, egyházközség felkészült, s az ünnepség jórészt a templom falai között zajlott, s otthonra már csak a finom, ünnepi ebéd vagy vacsora maradt. Nem lenne teljes azonban ez a családi ünnepcsokor, ha a bérmálás kimaradna jeles napjaink felidézésekor.

A régi törzsközösségben élő népeknél ma is ünnepélyes keretek között történik a „férfivá” vagy a „felnőtté avatás” rítusa. Komoly próbáknak vetették alá a fiatalokat, s ha mindezt kiállták, akkor méltóak arra, hogy a felnőttek sorába lépjenek.

Valami hasonlót jelent az érettségi ballagás, a személyi igazolvány ünnepélyes átadása, s a hasonló ünnepségek is.

Az egyház is ünnepélyes keretek között teszi gyermekét „lelkileg felnőtté”. A bérmálás természetesen nem ünnepi aktus csupán, hanem kegyelemközvetítő szentség.

Az Istentiszteleti Kongregáció megfogalmazása szerint: „A bérmálásban a megkeresztelt hívek a Szentlelket kapják ajándékul, aki által tökéletesebb módon egyek lesznek Krisztussal, és erőt kapnak arra, hogy tanúságot tegyenek róla. Mivel a bérmálás sajátos jelet nyom a lélekbe, ezért azt megismételni nem lehet.”

A bérmálást koronként és helyenként krizmának, kenetnek, a Szentlélek szentségének nevezték. De pecsét, megerősítés szentségének is hívták. Innen a latin „confirmatio” (megerősítés) elnevezés is. Az apostolok az első Pünkösd után kézföltétellel osztották a Szentlelket.

A bérmálásnál a Szentírás világosan beszél a kézföltételről és az imádságról. A kettő eredménye a Szentlélek kiáradása a lélekre. Ezt kezdeti időkben sokszor jelek, csodálatos események kísérték (pl. első pünkösdkor lángnyelvek, a beszédek és a prófétálás adománya).

A bérmálás a keresztség szentségének a befejezése, tökéletesítése. Ezért a keleti egyházban mindkettőt együtt szolgáltatják ki.

Erről a II. Vatikáni Zsinat így tanít: Isten fiait „a bérmálás szentsége még tökéletesebben köti az Egyházhoz: a Szentlélek különleges ereje gazdagítja őket, s így szorosabban kötelezve vannak arra, hogy Krisztus igaz tanúiként szavukkal és cselekedetükkel egyaránt terjesszék és védelmezzék a hitet”.

Ezért a bérmálás nem csupán egy kedves családi esemény, hanem a plébániai közösség nagy ünnepe. A megbérmált küldetése kettős: a hit megvallása és a hit szerinti élet. Szép feladat, nehéz küldetés, de vállalható.

Országjárásra képzett idegenvezetőt jelölnek ki, veszélyes csúcsok megmászásához tapasztalt vezetőt fogad az ember. A hit szerinti élet sikeréhez is vezetőt kap a megbérmált. Idegenvezetője a Szentlélek, segítségével az esendő ember remélheti, hogy küldetését, a tanúságtételt teljesíteni tudja.

Szent Tamás szerint a Szentlélek azért száll a megbérmáltra, hogy őt a Krisztusért teendő tanúságtételre megerősítse.

Felhatalmazza, hogy részt vegyen az egyház kegyelmi életében és életével vallja meg újra és újra Krisztust. A hit erősségének és életrevalóságának kell megnyilvánulnia benne. Ezért a megbérmált A Szentlélek apostola.

A Szentlélek ajándékai töltik be a lelkét: a bölcsesség, az értelem, a tanács, a tudomány ajándéka segíti eligazodni a világban. Nem könnyű Isten akarata szerint élni. Minden nap új feladatot hoz, válaszút elé kerülünk. Állandóan keresnünk, kutatnunk kell akaratát. A Szentlélek tesz fogékonnyá a természetfölötti élet iránt. Leleményességet ad, hatékonyan segít önálló véleményünk kialakításában. Jézus is sokszor hangoztatja az okosságot, a bölcsességet, s ez a bérmálás szentségével lesz teljessé bennünk.

Ám nem elég felismerni az Isten terveit, akaratát, azt végre is kell hajtani. Emberi természetünk gyönge, kényelemszeretet, restség, lustaság akadályoz bennünket. Néha emberi szempontok vezetnek. Ezért van szükségünk a kitartásra, az elszántságra. Ezt erősíti bennünk a Szentlélek a lelki erősség adományával. A jámborság és istenfélelem is akaratunkat segíti, hogy bátran haladjunk a megismert igazságok útján.

A megbérmált szavaival, életével a Szentlelket képviseli a világban. Ahogy a vér átjárja, behálózza, élteti az egész testet, úgy járja át és élteti a Szentlélek az egyházat. A megbérmáltnak is éltetni, lelkesítenie kell környezetét, hogy példája másokat is Istenhez vezessen.

A keresztségben a keresztszülő, a bérmálásnál a bérmaszülő vállalja a garanciát, hogy a megbérmált a későbbiek folyamán a felvett szentségnek megfelelően viselkedjék, élete tegyen bizonyságot arról, hogy valóban a „Szentlélek apostola”.

Sajnos, mindennapos tapasztalat, hogy nem a rátermettség, az igazi példaadó élet a fő szempont a kiválasztásban, sokszor az anyagi dolgok, a jómódúság játszik szerepet.

Ne a tehetősség, a várható gazdag ajándékok, hanem a jellembeli értékek vezessenek bennünket akkor, amikor gyermekeink jövője a tét.

A Szentlélek kegyelme s a felnőttek segítsége a garancia arra, hogy a fejlődő, nyiladozó gyermekből a család büszkesége, értékes, kiegyensúlyozott ember legyen. 

Jézus legszebb és legmeghatóbb példabeszédei közé tartozik a „Tékozló fiú” története… A fiatalember kikéri az apai örökséget, aztán világgá megy. Elpazarolja az ingyen kapott pénzt, eltékozolja az apjától kicsikart vagyont. Tékozlásának rövidre szabott örömei után jönnek a szomorú évek. Jön az éhezés, a kizsákmányolt élet, meg kell tapasztalnia, milyen iszonyú az atya nélküli lét.

Ebből a testi-lelki mocsárból emeli föl a fejét, amikor elhatározza, hogy „fölkelek és atyámhoz megyek”. Tisztában van önmagával. Tudja, hogy nem méltó már a fiúságra, eljátszotta a becsületét, szíve mélyén mégis reméli, hogy odahaza befogadják őt.

Felülvizsgálni az elrontott múltat és elindulni a jóhoz, különösen szép emberi tulajdonság. A keresztény kultúra ezt a döntő lépést, ezt a száznyolcvan fokos fordulatot megtérésnek nevezi.

Megtérésünk előtt hajlamosan vagyunk úgy nyilatkozni, hogy nekünk „nincs is bűnünk”, mi nem követtünk el semmi rosszat.

A megtérés a szellem világosságának pillanata, az önismeret tisztaságának perce, a fényes tükör, amelyben olyannak látjuk arcunkat, amilyen valójában.

A bűn szétszórtságából a bűnbánat összeszedettsége vezet ki bennünket.

A tékozló fiú egy moslékos vályú mellett jön rá az elhagyott atyai ház értékeire. Nincstelenségéből nőtt a vágyakozás a „kincses ház” után, végső elbizonytalanodásából született a biztonság kívánsága, reménytelensége lett a remény ébresztője, hajléktalan volta idézte föl szívében az otthon képét.

Isten az embert szabadnak teremtette, nem akart dróton rángatott marionett-figurát csinálni az emberből. A szabadságnak azonban megrázó lehetősége van, és ez a bűn.

A bűn az a szabad, személyes döntés, amellyel Isten akaratát, óhaját, kívánságát szándékosan visszautasítjuk. Nem vagyunk hajlandóak a jó szolgálatra, mert nekünk itt és most nem tetszik az, tehát megyünk a magunk feje után, ha törik, ha szakad.

Még közelebb jutunk a bűn lényegének tisztázásában, ha a szeretet fényénél vesszük szemügyre.

Ha a szeretet töltené be az életünket, akkor nem is kellene bűnről beszélnünk. A szeretet nem ismeri a bűnt. Jézust még ellenfelei sem tudták bűnnel vádolni, azért, mert Ő a tiszta szeretet volt, benne „Üdvözítő Istenünk jósága és emberszeretete” jelent meg (Tit.2.11.), s megélte az egész világnak, hogy lehet – és csak a szeretetnek szentelt életmóddal lehet – bűn nélkül élni.

A bűn: szeretethiány, súlyosabb, mint a törvénysértés. A kereszténység szellemére nem ülhet rá a jogászi méricskélés, hiszen „szeretet az Isten, és aki szeretetben él, Istenben él és Isten őbenne” (1.Ján.4.16.)

Amíg „engedjük”, hogy Isten éljen bennünk, addig semmi közünk a bűnhöz. A bűnnel „kiüldözzük” magunkból az Istent, mert ellene mondunk a szeretetnek, s ha nem élünk szeretetben, akkor Istennek nincs „élettere” bennünk.

János apostol első levelében remekül érzékelteti a különbséget a törvénytisztelő régi szemlélet és az újszövetség emberének felfogása között. „Mindaz, aki bűnt követ el, megszegi a törvényt, mert a bűn törvényszegés. Tudjátok, hogy ő (azaz Jézus) azért jelent meg, hogy elvegye bűneinket. Őbenne nincs bűn. Mindaz, aki benne marad, nem vétkezik. Aki viszonyt vétkezik, nem látja őt és nem is ismeri.” (1.Ján.3.4-6.)

A Jézussal való egység szűnik meg, valahányszor a rossz mellett döntünk. Amíg összhangban vagyunk Jézussal, addig a bűn nem talál bennünk helyet.

Szent Pál apostol rómaiakhoz írt levelében világosan kijelenti, hogy „aki felebarátját szereti, teljesíti a törvényt. Ezeket a parancsokat: ne paráználkodj, ne ölj, ne lopj, (hamisan ne tanúskodjál) másét ne kívánd, s a többit mind ez az egy foglalja össze: szeresd felebarátodat, mint önmagadat. A szeretet nem tesz rosszat a felebarátnak. A törvény tökéletes teljesítése tehát a szeretet” (Róm. 13. 8-10).

A bűn mindig szeretet nélküli állapot, azaz „istentelen” élet. Ennek a szakadásnak, a bűnös magányának, az Istentől elszakadt életnek ősi okozóját a Biblia Sátánnak nevezi. A Sátán az „őskígyó”, a gonoszság nagykövete.

           

Az első terrorista

Azt nevezzük így, aki nem akarja, hogy oda jusson az ember, ahová meghívást kapott Istentől.

A költő Babits védőszentjéhez, Szent Mihályhoz fohászkodik erőért, hogy a létünket újra meg újra bomlasztó fenevaddal fölvehesse a küzdelmet:

 

„Kinek nevével élek, kardos angyal

önts hevet belém, kígyóval csatázni

önts hitet belém, ördöggel vitázni

önts, megbirkóznom az örök varanggyal.”

(Babits: Szent Mihály)

A személyes gonosz: történelmünk első terroristája. Ez a terrorista az emberiség Istenhez vezető „járatának” gépeltérítője. Álarcainak félelmetesen gazdag gyűjteménye van, s általában akkor ismerjük föl, amikor már becsapott bennünket. Működése megcáfolhatatlan realitás. Találkozhatunk vele az életünkben, a környezetünkben és a történelemben is.

Életünk és a gonosz

Az emberi lét legfőbb drámája a jóság és gonoszság küzdelme.

„A méregkeverő” című regényét Baudelaire szavaival kezdi: „Uram irgalmazz. Irgalmazz az őrült férfiaknak és az őrült asszonyoknak. Ó, Teremtőm, hiszen nem is lehetnek szörnyetegek a Te szemedben, aki egyedül tudod csak miért ilyenek, hogyan váltak szörnyeteggé, s hogyan kerülhették volna el, hogy azzá legyenek.”

Ennek a regénynek főhőse egy asszony, aki megmérgezi a férjét. A világ szemében tehát egyértelműen ő a bűnös! Csak Mauriac képes megértetni velünk, hogy ez az asszony valójában áldozat, akit férje és annak családja egy életen át módszeresen mérgezett.

A bűn sokkal bonyolultabb valóság, mint ahogyan a napi hírekben beszámolnak róla. A bűn megfejthetetlen titok egészen addig, amíg el nem olvassuk a Bibliában a bűnbeesés történetét. A nagy gondolkodónak, Pascalnak is ekkor nyílt meg a szeme, hiszen mindig is tapasztalta, hogy a körülötte levő világban minden „az elvesztett Istenről és a romlott természetről beszél”.

Egy ismeretlen hatalom mindjárt az induláskor felszállt a sorsunk járatára, hogy a helyes iránytól eltérítse. Azóta – Babits szavait használva – bűneink, „mint a hű kutyák” utánunk jönnek, s nagyon nehéz őket elzavarnunk, azóta nehéz „jónak lenni” a Földön.

Környezetünk és a gonosz       

A bűn nehézségi erejét nap mint nap tapasztaljuk a környezetünkben is. Rosszra csábítani valakit sokkal könnyebb vállalkozás, mint jóra vezetni.

„Minden szeretetnek egyetlen vágya, hogy megszólalhasson, de bátortalansága visszariasztja. A szeretet félénk. S ez a világ tragédiája” (B. Shaw)

           

A történelem és a gonosz

Vörösmarty Mihály „sárkányfogvetemény”-nek nevezi az emberfajt, s helyzetét reménytelennek tartja. Szomorúan kell tapasztalnunk, hogy a történelem a legszörnyűbb, a legtöbb halottat követelő „krimi”. A bőséges választékból gondoljunk csak három lövésre. Az egyik golyó J. Kennedy testébe fúródott, a másik M. Luther King lelkész oltotta ki, a harmadik a római pápa szívét célozta meg. A gonoszság fegyverei azóta is állandó készenlétben állnak az igazság, a béke és a szeretet ellen.

Az erőszakra nem erőszak a válasz. A terroristát nem lehet terrorizmussal legyőzni. A Sátánt nem sátáni módszerekkel vehetjük üldözőbe. A rossz fölötti egyetlen elképzelhető diadal, a minden képzeletet felülmúló isteni jóság.

De mi van akkor, ha valaki nem igényli ezt a jóságot? Erőszakkal senkit sem lehet megszabadítani a rossztól, csak a „reményteli eset”, aki szabadulni szeretne a bűn fogságából.

           

A büszke bűn természetrajza   

„Jól tudom, és Isten is tudja előre, hogy az ő parancsait nem fogják megtartani, és az ő szavai ellen mindenkor és mindenütt vétkeznek majd. De mindenesetre jéghidegség fogja körül annak a szívét, aki ezt megtöri, mert az ő húsába és vérébe is be van írva, és jól tudja, hogy a szavak érvényesek” (Thomas Mann: Törvény).

Nem a törvény betűit féltem. Az értékek miatt aggódom. Azt a fejlődést hiányolom, amiről József Attila írt. Ő kezdetben meseként hallgatta a bűnről szóló tanítást, aztán beismeri: „Én nem tudtam, hogy annyi szörnyűség barlangja szívem” (József Attila: Én nem tudtam).

Ma már semmi sem szörnyűség. Nincs többé bűnös. Hívják a pszichológust, kimutatja a gyermekkori ártalmakat, és a galeri tagjából perceken belül áldozat lesz… Hívják a szociológust, s bebizonyítja, hogy „negatív tendenciát mutatnak a gyermek társadalmi összetevői”, nem tehet arról, amit csinált. A páciens eközben jóízűen forgatja szájában a rágógumit, láthatóan élvezi, hogyan tanakodnak fölötte, s várja a gyógyszert. Ha valaki arról faggatja, bánj-e, amit elkövetett, értetlenül néz a kérdezőre. Tessék lefordítani neki a szót! Magyarázzák el, mit jelent az, hogy bánat!

Erről nem hallott még.

Az emberi kincsek őrzését nem egy szuper zár szavatolja, nem a Hungária Biztosító vállalja, hanem Isten megbocsátó jósága, amely egyetlen sóhajra, a megszabadulás vágyának első kifejezésére a legtöbbet, az üdvösséget ajánlja föl.

Amilyen keményen elutasítja Jézus a bűnt, olyan gyöngéd a bűnösökhöz. Ő különbséget tud tenni bűn és bűnös között. A bűnre határozott „nem” a válasza, a kísértést azonnal visszautasítja, egy percre sem engedi szívközelbe, de szóbaáll a bűnösökkel, sőt barátként beszél velük.

Jézus tudja, hogy az orvos nem az egészségeseknek kell, ezért látogatja oly nagy szeretettel a lélek betegeit, ezért a bűnösök barátja.

Isten nem törődik bele az ember kudarcába. Ő nem tud „fittyet hányni” a bűnösre. Ő nem az a zordon apa, ki gúnyolódva mondja gödörbe esett gyermekének: „világosan megmondtam, hogy ne menj arra, most aztán maradj nyugton, te kerested a veszted!”

Jézus utánamegy az elveszett báránynak, keresi az elgurult drachmát, aggódik értünk.

Isten a bűnöst nem megbüntetni, hanem megmenteni akarja!

Emberi ésszel fölfoghatatlan megbocsátó szeretetét, ingyenes önajándékozását kegyelemnek hívjuk.

„Amikor elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem, hogy amint halálthozóan uralkodott a bűn, úgy uralkodjék az örök életre szóló megigazulás révén a kegyelem is a mi Urunk Jézus Krisztusban.” (Róm. 5. 21.)

A bűnösök iránti isteni irgalom Jézus életének minden mozzanatában – szavaiban és cselekedeteiben – nyomon követhető.

           

Jézus és a bűnös

Jézus a bűn legfőbb ellenfele, aki működésének első percétől azt hirdeti, hogy tartsunk bűnbánatot. És ugyanez a Jézus a Sátán megalázója, akihez árnyéka sem fér  a rossznak, minden erkölcsi rendszer megalapítójánál irgalmasabb szívű a bűnösök iránt.

János elítéli a bűnt, de nem ítéli el a bűnöst. Ő tudja, hogy az ítélet nem megoldás önmagában. Tudja, hogy a bűnt nem lehet tisztára mosni, de a bűnöst igen. Az elkövetett vétek nem vonható vissza, hiszen múlt időben van, de az őszintén megbánt vétek, még ha skarlátvörös is, fehérré válhat, mint a hó, mert „jelen időben” van. A múlt összes szennyese kimosható a bűnbánattal.

A bánatban éppen azt vallja meg a bűnös, hogy „nem ért egyet” azzal a régi emberrel, aki vétkezett. A bűn nem végállomás, mondja a bánatra érett emberek ajka. Minden bűnre van orvosság, de a gyógyszer a „bűnösök zsebében” rejlik, nekik kell elővenni és „beszedni”, hogy lehetővé váljék a megbocsátás.

Bármiféle bűnt követett el valaki, Jézus nem a bűnök lajstromára, hanem a bűnös könnyeire figyel… Könnyei által tisztul meg Mária Magdolna, könnyek gyógyítják Péter tagadását, könnyek emelik égbe a jobb oldalán álló latort.

Jézus azokkal vállal azonosságot, akik nem önmagukban bizakodnak, hanem Isten irgalmában reménykednek, Jézus azok barátja, akiknek a bűn nem kikötő, hanem átkos teher, amitől szeretnének megszabadulni.

Az Újszövetség egyik legszebb üzenete: „Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem a bűnösöket.” Ha erre a kijelentésre megsértődnek az „igazak”, akkor megérdemlik. Mert igazak nincsenek. Csak magukat igaznak képzelő emberek vannak.

Elítélni a bűnt és irgalmasnak lenni a bűnös iránt: isteni tulajdonság. A négy evangélium ennek a megbocsátó jóságnak a bizonysága.

A gyónás ajándéka

Jézus emberi jelet – fogható bizonyosságot – ajándékozott az szentségekben. A bűnbánat szentsége a tisztulásra vágyó ember ősi igényére felel.

A szív békéjének feltétele a „ne haragudj!” kimondása. Ezt a békességet nem lehet csak úgy „magunkban” elintézni. A megsértett szeretetet csak a megújított szeretet gyógyíthatja meg. A szeretet megújításának szentsége: a gyónás.

Meg kellene érteni, hogy jobb ritkán jól gyónni, mint gyatrán, de rendszeresen. A „lelki életet” nem lehet automatizálni. Az igazi gyónók általában „szabálytalanul” gyónnak. „Beesnek” az atyai ház ajtaján, mert tékozló fiúnak tartják magukat és hazamenekülnek.

A gyónást nem lehet szabályokhoz kötni. Mihelyt előírásos gyakorlattá válik, lényegét veszti el.

A bűnbánat szentsége attól szentség, hogy valaki ki akar lépni a sárból, megunja a disznóól szagát és kimondja a boldogító döntést: haza szeretnék menni az atyámhoz.

Nagyszerű élmény visszatalálni Istenhez és visszatalálni önmagunkhoz. És ez a honvágy sohasem veszhet ki a szívünkből.

Ez az igény a család igénye is. Hiszen egynek békétlensége felboríthatja az egész család szeretet-egyensúlyát. A bűnbánat szentsége nem magánügy! Felelősek vagyunk egymásért, s ezért nem mindegy, hogy milyenek vagyunk egymáshoz.

           

A gyónás a kiengesztelődés szentsége

A szentmisében – áldozás előtt – van egy gyönyörű jelenet. Jézus terített asztala várja az egybegyűlteket, s mielőtt megtörténne a szentségi találkozás, az egymás mellett ülők vagy állók kezet fognak és a pap felhívja figyelmüket a nélkülözhetetlen döntésre: „engesztelődjetek ki szívből egymással!”

A kezet szorítók válasza egyértelmű : „legyen békesség köztünk mindenkor”. Ha nincs meg ez a békesség, akkor kár volt áldozni.

A Szeretet Forrásához csak megbékélt szívvel járulhat az ember.

Jézus világosan megmondta: „Ha ajándékodat az oltárhoz viszed és ott eszedbe jut, hogy felebarátodnak valami panasza van ellened, hagyd ott ajándékodat az oltár előtt, menj, békülj ki előbb felebarátoddal, aztán jöjj vissza és ajánld föl ajándékodat…” (Mt. 5. 23-25.)

Milyen nehezen ejtjük ki a szót, hogy „ne haragudj!”. Mekkora erőfeszítésbe kerül azt mondanunk, hogy „bocsáss meg!”. Pedig éppen ezek a szavak lennének Istenhez és emberhez fűződő kapcsolataink megőrzői. Ezek a szavak mentik meg a barátságot és a szerelmet. Mert Istennel nem lehet „különbékét” kötni. Amíg egy emberrel haragban vagyunk, addig hiába megyünk a gyóntatószékbe.

Az Úr titkait csak úgy ünnepelhetjük méltóképpen, ha a lelkiismeretünk tiszta. 

 

„A család kapta Istentől azt a küldetést, hogy a társadalom első és éltető sejtje legyen. Töltse is be küldetését: tagjai szeretettel ragaszkodjanak egymáshoz, és Isten színe előtt végezzék közös imádságukat, tegyék a családot az egyháznak valóságos házi szentélyévé; az egész család kapcsolódjék be az egyház liturgiájába, tűnjék ki a vendégszeretetben, szálljon síkra a társadalmi igazságosságért és vegyen részt a jótékonysági intézmények munkájában az ínséget látó testvérek megsegítésére” – hangzott el a II. Vatikáni zsinaton.

A keresztény család két asztalt terítsen, egyet a test kenyerével, a másikat a lélek kenyerével. A keresztény család, ha lehet, együtt étkezik, s a közös étkezést imával kezdi, mert tudja, Isten adott erőt a mindennapi kenyér előteremtéséhez, és imával végzi, hálaadással a kapott jókért. A keresztény család megbeszéli, mi történt vagy mi a következő feladat, ki mit tud vállalni belőle. De még fontosabb, hogy a lélek kenyerét is megszegjék, és naponta találkozzanak Isten Igéjével a lelki dolgok megbeszélése által. Legyünk jelen egymás számára.  Élje át mindenki: érted vagy mint hitves, mint édesapa és édesanya, mint gyermek és testvér. Gazdagítjuk egymást, serkentjük vagy akadályozzuk, de még ez a közösség javára szolgálhat. Az őszinte párbeszédben minden a helyére kerül, megértjük azt, amit a másik gondol, érez, dönt, vall a dolgokról, eseményekről és személyekről. Így nem nyugszik le a nap haragunk, bánatunk fölött. Egymással megbékélve pihenhetünk, friss erőt gyűjtve a következő nap feladataihoz.

A keresztény család megérti és átéli, hogy a szeretethez legalább két személy kell, a szülő szereti gyermekeit, a gyermekek viszontszeretik szüleiket. Isten kiárasztja szeretetét a családra, a család befogadja és cselekedeteivel visszasugározza Istenre a szeretetét. A kölcsönös és őszinte szeretet bizalmat szül, akkor is elfogadom a másikat, amikor nem értem, mi történik. Elfogadom Isten hozzám intézett szavát, cselekedetét, még mielőtt felérném ésszel, mit akar velem. Hallgatok reá és szerinte cselekszem, mert szeret és javamat akarja. Lassan megtanulom, hogy a kudarcban, a szenvedésben és a halálban is Isten mellett kell döntenem, Ő szeret, örök üdvösségemet akarja. A kölcsönös és őszinte szeretet elvezet a szabadsághoz, a másik felkínálja szeretetét és én szabadon igent mondhatok a szeretetére. Új világ nyílik meg előttem. Az Isten szeretetében életre hívott, sőt örök életre, és mindkettőre szabadon kimondhatom az igent. Így megváltozik földi életem, így kinyílik előttem a szentháromságos egy Isten szeretet-létközössége.

A keresztény családban kialakul a másik személy őszinte tisztelete. A másik ember, jó és rossz tulajdonságaival együtt, ajándék, társ, azt nyújtja, ami gazdagíthat, ha elfogadom. Elfogadom, hogy a családom minden tagja más, és mennél többen vagyunk, annál színesebb, boldogabb így a keresztény család. A személyt szeretem, nyilván van olyan döntése, cselekedete, amellyel nem azonosulhatok, az igazságot csak a többi erénnyel együtt gyakorolhatom: szeretettel, türelemmel, megbocsátással.

A keresztény családot sem kerüli el az összeütközés, akár vallási kérdésekben is. Mint minden kérdést, ezt is csak párbeszéddel lehet megoldani, megértéssel és sok türelemmel. Időnként felgyülemlenek bennünk olyan érzelmek, amelyeket nem zárhatunk magunkba, beszélni kell róla:

  1. Én így érzem, látom, élet át, ezt közöljem. Ha arról beszélek, hogy te így vagy úgy tették, te ilyen   vagy olyan vagy, az félreviheti a beszélgetést.
  2. Előbb végighallgatom a másikat, nem szakítom félbe.
  3. Fontos, hogy legyen humorérzékem, amellyel feloldhatom a feszültséget.
  4. Amit egyszer megbeszéltünk, azt ne hánytorgassuk fel.
  5. Ha a párbeszéd félrecsúszik, a beszélgetést napoljuk el.
  6. A gyereket, gyerekeket ne vonjuk be a veszekedésbe.

Az őszinte megbocsátás és megbékélés az ideális házasság felé vezet! Itt senki nem veszít, hanem a család nyer. Megbékélésünknek adjuk jelét: jó szó, csók, virág, mosoly.

A keresztény család számára lelki élmény a vasárnapi szentmise, készülünk rá, közösen részt veszünk, együtt imádkozunk és énekelünk, közösen áldozunk.

A keresztény családban egy új korszak kezdődik az elsőáldozással, a szülő és gyermeke együtt veheti magához Krisztust a szentáldozásban.

Időjárás jelentés

Hirdetés

Hirlevélre feliratkozás







Patikakereső

Weboldal készítés

Hirdetés